GNL911

Voltak olyan esetek pályafutásom során, amikor egy-egy találkozás, vagy interjú körülményei legalább annyira érdekesek voltak, mint maga a fő esemény. Néhány ilyen kalandom 1990. őszi két hetes londoni látogatásom idején történt.

Magánútnak indult: Apám szólt, hogy a londoni nagykövetségnek van egy vendéglakása, amit hamarosan felszámolnak, de most két hétig üres és ingyen lehet ott lakni. Mintegy negyed óra gyalog a Hyde Parktól. Ezt az ajánlatot nem lehetett nem elfogadni. Éppen nem volt munkahelyem, és egyéb okok miatt is szerettem volna egy kicsit kiszakadni az otthoni dolgokból. És pont London – gyerünk!

Ha London, akkor Zene. Beat, rock, blues, jazz, ami jött. Minden este elmentem valahová, előfordult, hogy feldobtam egy fémpénzt, ha éppen kétesélyes volt az aznapi program. Így jutottam el a dél-londoni Oval Pub-ba, egy mívesen hangulatos helyre, ahol az úri közönség gyönyörű üvegkorsókból itta a sört, és senkinek nem jutott eszébe, hogy dobálózzon vagy verekedjen velük. (Közben itthon a Pecsában már csak vacak papírpohárból lehetett inni…). Az Ovalban pedig nem más nyomta, mint Mick Abrahams, a Jethro Tull első szólógitárosa, Blodwyn Pigjének megújabb formációjával, amelyben a dobos sem volt akárki: Clive „Baby” Bunker, szintén a Tullból. Mick-re még csak-csak ráismertem plusz 30 kilója ellenére, de Clive-re csak azután, hogy bemutatták, hiszen az egykori „Baby” gyapjas hajából csak a kopasz koponya maradt. Együtt élveztem a remek hangulatú rock-blues bulit és utána minden gond nélkül besétáltam az öltözőjükbe egy kis beszélgetésre. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy Abrahams egyfelől valami istentelen dél-angliai tájszólást beszél, másrészt pedig roppant vicces fickó, aki minden második mondatában elrejt valami szójátékot. Amikor az ötödik viccét végre megértettem, gratulált…három évvel később aztán ő jött el Magyarországra, addigra felkészültem belőle és immár különösebn nehézség nélkül fogtam a poénjait. Hallottam, hogy súlyos beteg volt, de örömmel értesültem róla, hogy a Zene nála is erősebbnek bizonyult mindenféle kórnál.

A háznak, ahol laktam, volt egy John nevű, nagydarab, lófogú, ám igen barátságos portása. Egy-két nap után összebarátkoztunk, és utána már mindig elmondtam neki, hogy hová készülök. Amikor megtudta, hogy Észak-London legkülsőbb kerületébe, Enfieldbe igyekszem késő esti Osibisa-koncertre, figyelmeztetett: „Vigyázzon, az rossz környék”. Megköszöntem intését, miközben arra gondoltam, hogy ha egyszer járna Kőbánya-Kispest körül Fradi-meccs után….Minden gond nélkül kiértem, a fergeteges buli este 10 után kezdődött – akkoriban az nálunk legfeljebb a Fekete Lyukban volt divat – volt olyan pillanat, amikor hatan doboltak egyszerre a színpadon és legalább kétszer annyian a nézőtéren. „We are going/Heaven knows where we are going/We will know we're there – Woyaya…”És a végén még be is jutottam az öltözőjükbe, ahol maga a legendás alapító, Teddy Osei adott nekem interjút. Valahogy így képzeltem el a nyugat-afrikai mesemondókat, a griot-kat…Hajnali fél háromkor értem haza, a metró természetesen közlekedett ebben a periódusban is. Amúgy a visszafelé úton én voltam a szerelvényben az egyetlen fehér ember, de ez senkit nem zavart…

Egy Camden Town-i pubba tévedtem be egy hétfői napon – talán az Old Monarch volt? – ahol blues jam-sessiont hirdettek. Az első órában a house band nyomta, majd szünet következett, és ezalatt a zenekarvezetőnél kellett feliratkozni mindazoknak, akik be akartak szállni a jammelésbe. Jött gitáros, szaxofonos, zongorista, mindenféle ügyes amatőr. Aztán jött egy lány. Formátlanul kövér testét egy ódivatú pongyola fedte, vörös haja is úgy állt, mintha éppen csak kimászott volna az ágyból. Majd elénekelte Janistől előbb a Piece of My Heartot, aztán a Ball and Chaint. Nagy tapsot kapott, kicsit sután meghajolt, majd elvegyült a közönség soraiban. Én pedig kitámolyogtam a pubból, mert aznap este mást már nem akartam hallani…

Előzőleg egy vasárnap délutánomat viszont egy belváros ír kocsmában töltöttem, ahol egész napos zene, tánc és természetesen töméntelen mennyiségű sör fogadta a mulatni vágyókat. Akkoriban szinte kizárólag zöld tollakat használtam a noteszaimba való firkáláshoz, és ez rögtön fel is tűnt a helyieknek, hiszen ez az ő színük. Elmagyaráztam nekik, hogy ez összefüggésben van Jim Morrisonnal, a Gyíkkirállyal, és tudvalevőleg a gyíkok – bizonyos fényviszonyok között – zöldek. Újdonsült ivócimboráimat ez a magyarázat sem hozta zavarba, rögtön rávágták, hogy elvégre Morrison is ír ősökkel rendelkezett, mi több, van egy másik Morrison, biztosan ismered Vant..naná, Van The Man, feleltem, meg Astral Weeks, Moondance és a többi. Nem is kellett több a befogadásomhoz. Hamarosan már együtt énekeltük egy jópofa szakállas gitáros-énekessel a Red-Headed Fellow című dalt, pedig akkor is legfeljebb nyáron lehetett a hajamnak némi bronzos árnyalata. Mi több, még az ír táncot sem úsztam meg, szerencsére akkor még a Michael Flatley-láz előtti időket éltük.

Azért nemcsak a klubokat és a pubokat jártam abban a két hétben, hanem néhány színházba is eljutottam. A West Enden ugyan már akkor is túlburjánoztak a musicalek, amelyek néhány kivételtől eltekintve azóta sem tudták belopni magukat a szívembe, de azért akadtak más előadások. Például az amerikai Lanford Wilson Burn This című darabja, amelynek főszerepét John Malkovich játszotta. Az előadás már a nyitóképtől meg volt véve, mert amikor felment a függöny, a Mamas and Papas California Dreamin’-je szólalt meg. Malkovich-csal ez volt az első találkozásom, akkor még nem láttam a Veszedelmes viszonyokat, a Gyilkos mezőket, sőt Az ügynök halálát sem. Ritkán hatott rám úgy színészi játék színpadról, mint az ő a kokainista, folyamatos túlpörgésben lévő, de érzékeny lelkű fiatalember, Pale szerepében. Malkovich neve azóta is nyerő hívó szó számomra a moziban, a már említetteken kívül olyan filmek elválaszthatatlanok tőle számomra, mint az Egerek és emberek, a Rémkirály, a Célkeresztben vagy az Elcserélt életek. Ellenben monodrámáinak budapesti bemutatóiról eddig mindkétszer sikerült lekésnem…

A régi legendák közül egyik kedvencem az Arthur-mondakör, számtalan feldolgozása volt élmény számomra, mint Rick Wakeman lemeze, vagy John Boorman Excaliburja. (Viszont még egyszer sem bírtam végignézni a Gyalog-galoppot…). Londoni napjaim idején a Lyric Hammersmith színház tűzte műsorára Sir Thomas Malory 15. századi regényét, amelynek második felvonását egy közeli templomban játszották el. A darab végén pedig, amikor Arthur király holttestét Avalon szigetére viszi a hajó, szép lassan kezdték elárasztani a nézőteret. Csak éppen a Tó Hölgye nem nyúlt ki a vízból a Kardért…

Az alig néhány tucatnyi férőhelyes café-theatre-ok már sok szép estével gazdagítottak, így volt ez Londonban is. A legemlékezetesebb egy Kafka-darab volt a Canal Caféban, amely az író őrlődését mutatta be zsarnok apja és szerelme között levelei, naplói nyomán. Különös, hogy Kafkával mindig nyugat-európai színházakban találkoztam: még a 80-as évek közepén a párizsi Városháza színpadán láttam a Győri Balett sokkoló előadását A perből, alig fél évvel London előtt pedig Brüsszelben volt szerencsém egy nem kevésbé félelmetes táncszínházat látni az Átváltozásból. Az előadás után szóba elegyedtem a darab rendezőjével, egy elegáns, de rendkívül izgalmas kisugárzású francia hölggyel, de megérzéseim ezúttal tévedtek…egy másik kis pub padlására pedig a The Adolf Hitler Show című előadást hirdették. A pub alsó részén üldögéltem többedmagammal, amikor egyszer csak megjelent egy zömök, kefebajuszos férfi, mindenkihez odament és közölte, hogy fáradjunk fel a felső szintre, ő fogja Adolf Hitler alakítani. Máig nem tudom azt a szeánszot hová tenni: bár tele volt mindenféle szintű humorral, parodisztikus elemekkel, nehéz volt eldönteni, hogy a színésznek mi a célja: megsemmisíteni a történelem egyik legszörnyűbb figuráját, elrettenteni a múlttól vagy fenyegetni vele. Mindenesetre nagy sikert aratott, egy kicsit beszélgettem vele utána, és miután megtudta, hogy magyar vagyok, feldobta az ötletet, hogy legyek én a kelet-európai menedzsere, hátha arrafelé is vevők az ő show-jára. A biznisz megmaradt ötlet-szinten…

Mint az elején említettem, magánútnak indult ez a két hét London. Aztán hazaértem, és elkezdtem megírni élményeimet az éppen csak elindult Kurírnak. Közben elhelyezkedtem életem legrosszabb munkahelyén, mialatt folyamatosan írtam és bombáztam Szűcs Gábor főszerkesztőnket. Végül 1991. februárjában, London után fél évvel a Lap teljes jogú munkatársa lettem – annak hatalmi szóval való megszüntetéséig…