GNL911

Ernest Hemingway 1955 tavaszán, miután megunta, hogy hiába próbálja szerzői jogi honoráriumát az olasz Einaudi kiadótól, úgy döntött, hogy a tartozás jelentős részét részvénnyé változtatja. Az író általában óvatosan költötte a pénzét, és az Einaudi éppen válságban volt, így kockázatot vállalt, de úgy gondolta, hogy bekerülve a részvényesek közé, könnyebben megkaphatja a pénzét. Az író életének erre az ismeretlen epizódjára a torinói kiadó archívumában talált rá a La Stampa.

Hemingway, mint antifasiszta, nem kívánatos személy volt Mussolini Olaszországában. Könyveit betiltották, míg érdekes módon számos kortársát, köztük a nála lényegesen baloldalibb Sinclair Lewist, továbbá William Faulknert és John Dos Passost kiadták és nagy sikert is arattak. A rendszer bukása után azonban  a kiadók tülekedni kezdtek művei kiadási jogaiért. A fordítások kapkodva készültek, a kiadások gyakran hanyagul jelentek meg és nem is lehetett mindig tudni, hogy kinél vannak a jogok.

1945-ben a Mondadori kiadó arra kérte Hemingwayt, hogy őt válassza kizárólagos kiadójául, ígéretet téve arra, hogy a legszélesebb körben terjeszti műveit, mert „tudatában van annak, hogy milyen kulturális és morális előnyöket nyerhetnek írói világából.” Hemingway azonban visszautasította a Mondadorit, amely a Mussolini-rezsimmel ápolt jó kapcsolatok révén építette ki birodalmát. Az író egyébként már 1945 januárjában szabad kezet adott ügynökeinek az Einaudival való szerződés megkötésére. Ezt a fiatalabb, inkább baloldalon álló, irodalmibb kiadót megfelelőbbnek tartotta a maga számára. Így a kiadó az író öt könyve kiadási jogát kapta meg: ezek voltak a Fiesta, Az ötödik hadoszlop és negyvenkilenc elbeszélés, a Gazdagok és szegények, az Afrikai vadásznapló és a Halál délután. A két legnagyobb regénye, a Búcsú a fegyverektől, amely ráadásul Olaszországban játszódik és az Akiért a harang szól viszont bírósági per tárgya lett, amelyen végül a Mondadori győzött. A két kiadó között elmérgesedett a viszony, miközben a világ a hidegháború felé közeledett.

1948 szeptemberében az író és negyedik felesége, Mary Welsh hajóra szálltak Európa felé azzal az elképzeléssel, hogy Cannes-ban szállnak ki, de hajó meghibásodása miatt Genovába futott be.

Hemingway közel 30 éve nem volt Olaszországban. Most azonnal megrohanták az első világháborús emlékek, amikor önkéntesként jött ide az amerikai Vöröskereszttel és megsebesült a Piavénál. Elhatározta, hogy elviszi Mary-t Stresába, a Lago Maggioréhoz, ahol 1918 őszén lábadozott.

Arnoldo Mondadori, akinek családi villája volt Meinában, Stresától fél órányi, meghívta őket, amint az újságokból értesült érkezésükről. Az író idegenkedése a kiadótól erősen megenyhült a háború utáni politikai légkörben. Sőt, már közelebb érezte magát a Nyugat mellé felzárkózó új Mondadori kiadóhoz, mint a kommunista szimpatizáns Einaudihoz. Mondadori egész családját összehívta és számos Martini, és borospohár, igaz olasz lakoma után közölte vendégével, hogy két könyvének jogaiból már több mint egymillió líra összejött. Sajnos az olasz kormány valuta-rendelkezései tiltották ennek a pénznek Amerikába való átutalását, de vigaszul készpénzben adott az írónak 400 ezer lírát, ami több hetes olaszországi tartózkodásra is bőségesen elég volt. A meglepetéseknek azonban még nem volt végük. Visszatérve Stresába a házaspár ott találta a szállodában giulio Einaudit a kiadó két fiatal, tehetséges munkatársával, Natalia Ginzburggal és Italo Calvinóval.

A kiadó meg akarta vásárolni az író új, titokzatos regényének kiadási jogait, amelyről sokat beszéltek. Hemingway azt mondta neki, hogy nincsen semmiféle eladó könyve és inkább arra kíváncsi, hogy mikor fizet neki a kiadó a nála lévő könyvekért. Einaudi szokása szerint kitérő választ adott, pénzről beszélni előtte közönséges dolognak számított. De amikor az író megmondta neki, hogy most kapott Mondadoritól 400 ezer lírát, aláírt neki egy 500 ezerről szóló csekket.

Hemingway hűséges maradt a Mondadorihoz, de az Einaudinál lévő öt könyv is szépen jövedelmezett. 1954 végére az összeg közel 9,5 millió líra volt, amelyet a válságban lévő kiadó sohasem tudott volna kifizetni. Einaudi ekkor a részvényesek számára nyitott tőkeemeléshez folyamodott, és azt ajánlotta az írónak, hogy ő is vásároljon részvényt a nála lévő tartozásból. Hemingway kapva kapott az ajánlaton, végül 3,2 milliós csomagot kapott 1956 júniusában.

Az író, mint „nagy részvényes”, arra kényszerítette ezután a kiadót, hogy fizessen be havonta 300 ezer lírát az ő velencei számlájára és megbízott egy Oscar Camerino nevű ismert velencei tőzsdeügynököt, hogy ellenőrizze, rendben mennek-e a befizetések.  A jogok után járó összegek azonban ennél nagyobb mértékben növekedtek, hamarosan elérték a 13 millió lírát. Az év végén Hemingway 5 milliót követelt az összegből, amit Einaudi teljesített annak az ígéretnek fejében, hogy az író következő könyvének kiadásával őt bízza meg.

Hemingway-nek így sikerült a kiadótól bevasolni a jogokért járó összegeket, de a részvényekkel nem járt jól. Az Einaudinak nem sikerült kilábalnia a válságból, Hemingway részvényei a velencei bankban maradtak az író 1961-ben bekövetkezett haláláig. A 80-as évek közepén a kiadót pénzügyi felügyelet alá vonták, majd beolvadt a Mondadoriba. Ez utóbbit azonban Silvio Berlusconi vásárolta meg, aki ezáltal Hemingway egyetlen kiadójává vált Olaszországban.