GNL911

Az újságírópálya egyik nehézsége, egyben szépsége is, hogy kiszemelt interjúalanyaink nem mindig könnyen megközelíthetőek. Ilyenkor jön az írástudó találékonysága, esetleg pimaszsága, de mindegyikhez kell némi felkészültség, a kiszemelt áldozat ismerete. És nem utolsósorban a páciens hiúságának finom legyezgetése.

1991 őszén a Sampdoria jött játszani BEK-meccset Budapestre a Honvéddal. Egyik kedvenc olasz focistám volt akkoriban Gianluca Vialli és szerettem volna vele interjút készíteni. Azt azonban tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert az előző évi vb-n nyújtott gyenge teljesítménye után a hazai újságírók sárba taposták őt, és azóta kicsit cvíder a sajtó képviselőivel. Gondoltam egy nagyot, és elvittem már akkor is fociőrült, 8 éves Gábor fiamat a margitszigeti sajtótalálkozóra. Elmondtam tervemet az olasz kollégáknak, akik némi iróniával kívántak „sok sikert.” Megjött a nagy Gianluca, mire én odaküldtem Gábort egy autogramért, néhány betanított olasz szó kíséretében. Vialli, mint afféle olasz, természetesen nem tudott ellenállni a gyereknek, és ekkor léptem színre én, mint apa és újságíró. A sztár vágott ugyan egy apró pofát, mikor rájött, hogy át lett ejtve, de szó nélkül kötélnek állt. A beszélgetés után diadalmasan vonultunk végig az állkapcsukat kereső olasz újságírók sorfala között. „Hogy csináltad?” – kérdezte egyikük, mire rámutattam a kölyökre: „A menedzserem.” Azt hiszem, akkor fertőztem meg őt egy életre a sportújságírással.

Egyébként e meccs kapcsán ismerkedtem meg dr. Mezey Györggyel, aki akkor a Honvéd edzője volt. Együtt utaztunk két héttel később a sajnos elbukott genovai visszavágóra, néhány évvel később viszont ő vállalta a szakmai lektorálást A foci című sporttörténeti könyvemnek. Vialli pedig az első olyan játékos lett, aki három különböző csapattal nyert el mind a három európai kupát (a Samppal a KEK-et, a Juventussal az UEFA-kupát és a BL-t, végül a Chelsea-vel szintén a KEK-et).

Peter Gabriel még reménytelenebbnek látszott. A nagyszerű énekes-zeneszerzőről ugyanis köztudott, hogy amennyire 100%-ig kiadja magát a színpadon, olyannyira visszahúzódó a színpadon kívül. És nincsen oda az újságírókért sem. Meg is értettem őt, hiszen – 1987-et írtunk – sokan még mindig azzal zaklatták, hogy miért hagyta ott a Genesist. Amikor azon a nyáron fellépett az MTK Stadionban – néhány héttel a Genesis szenzációs Népstadionbeli bulija után – minden követ megmozgattam, hogy a közelébe kerülhessek egy kis interjú erejéig. Teljes elutasítás volt a válasz. Utolsó mentő ötletként kitaláltam, hogy ajándékot viszek neki. Az ötletet egyik nagy tanítómesterem, Polgár Dénes története adta: ő 1969-ben úgy jutott be Willy Brandt nyugatnémet kancellárhoz, hogy azt üzente neki: remek pesti vicceket hozott, mivel tudta, hogy a Bundeskanzlernek a vicc az egyik gyengéje. Az ajándék mibenléte nálam sem volt kérdéses. Tudtam ugyanis, hogy Peter bárhol jár, mindenütt vesz valami helyi népzenei lemezt (akkor már évek óta csinálta a WOMAD világzenei fesztivált). Épp akkoriban jelent meg egy gyimesi csángó lemez, megvettem, ráírtam egy szép ajánlást, és ezzel a lemezzel a hónom alatt sikerült bejutnom a backstage-be még a koncert előtt. Peter nagyon örült az ajándéknak és ha már ott voltam, hajlandó volt beszélgetni is velem egy kicsit.

Történetük közel 20 évvel később folytatódott. Peter Gabriel kiadott egy világzenei albumot, Big Blue Ball címmel, amelyen Sebestyén Márta énekelte 9 Rivers címen A Tiszáról a Dunára című népdalt. Lehet, hogy az én lemezem is szerepet játszott ebben?

Herbie Hancock sem volt egyszerű eset. A BS-ben lépett fel szólókoncerten, szintén valamikor a 80-as évek végén. Belgrádból hozták át kocsival, csakhogy a járgány út közben lerobbant, így Herbie másfél órás késéssel tudta elkezdeni estjét úgy, hogy gyakorlatilag egyből belökték a színpadra. Amikor bejött, és elnézést kért a meglepően türelmes közönségtől, érezhetően elég nyűgös volt, szerencsére ez elpárolgott belőle, amikor leült a zongorához. Másnap reggelre ígért interjút, reggel 8-ra kellett mennem az Intercontinentalba (ma Mariott).  Közölték velem, hogy még alszik. Oké, várok, azért egy Herbie Hancock-kal nem mindennap találkozhat az ember. 10 óra körül felkelt. Most meditál, aztán elmegy a wellness-be – mondta turnémenedzser. Megvárom, feleltem. Lassan dél lett, aa wellness után még pihent egy kicsit, aztán ebédelt. Végül délután fél 2 magasságában szóltak, hogy egyetlen lehetőség van az interjúra: Herbie-t viszik ki a reptérre, és hajlandó úgy interjút adni, ha leírom neki a kérdéseket. Így is történt, beültem mellé a kocsiba, kezébe nyomtam a kérdéseimet, ő pedig magnóra mondta monológját. Akkorra azért már elpárolgott a morcossága és különösen örült annak, hogy rákérdeztem a buddhizmushoz való viszonyára, és erről beszélt  a legtöbbet. Így nem veszett kárba a közel 6 órás várakozás.

Ugyancsak az Interben volt szerencsém találkozni egyik Hősömmel, Roger Daltrey-vel. Évtizedek óta nagy rajongója vagyok a The Who-nak, a Who’s Next című albumukat már szinte lyukasra hallgattam (45 éve van meg!), de a Tommy és a Quadrophenia is örök kedvenc. Roger színészként érkezett Budapestre, nálunk forgatta Menahem Golan 1988-ban a Koldusopera legújabb változatát, amelyben ő a Kikiáltó szerepét játszotta. Már itt volt, amikor telefonon egyeztettünk, másnap várt a lakosztályában. „Az 515-ös” – mondták a recepción. 515? – azonnal kigyúlt bennem a lámpa, hát persze: 5:15, a Quadrophenia egyik nagy slágere. „Why should I care…” – hallottam magamban a hangját. Nyílt az ajtó, előttem állt a világ legszimpatikusabb betörőképű rock-csillaga, szögletesen-széles mosolyával. „Ugye direkt kérted az 515-öst?” – támadtam le rögtön a bemutatkozás után. Roger elnevette magát, nyert ügyem volt. Én pedig egyfajta álomban csináltam végig az interjút, rettentően élveztem istentelen cockney kiejtését, az egész nyílt egyéniségét, nagyonkék, beszédes tekintetét. Amikor elbúcsúztunk egymástól, még az ajtóból visszaszóltam neki: „You’re not a bad man behind blue eyes…”

Azért egy kicsit láthattam élőben is Roger Daltrey-t, az énekest. Néhány nappal később a Pecsában az Old Boys-szal lépett fel, elénekelte a Summertime Bluest, és bemutatott egy olyan igazi „lasszópörgetést” a mikrofonjával, amiről elhíresült. Kár, hogy a The Who soha nem járhatott Magyarországon…

Ez a „hiúság-legyezgetés” másoknál is bejött. Már 2000 körül lehetőségem nyílt egy olasz barátnőm révén, hogy interjút készítsek a 60-as évek legnagyobb olasz progresszív bandája, az Equipe 84 vezetőjével, Maurizio Vandellivel. Szimfonikus és kamaradarabjaikkal messze megelőzték korukat, és ők voltak az elsők a világon, akik Auschwitz-ról rock-balladát adtak elő. (Egy ideig az olasz rádió nem is merte játszani…). Volt egy Bee Gees-átiratuk, a Marley Purt Drive-ból lett a Pomeriggio, ore 6, azaz „Délután 6-kor.”  Ez az utolsó versszak refrénje, a szigorú szülők gyermekei ekkor randiznak. De a korábbi versszakokban, amikor még tiltják őket egymástól, az időpont 3 óra. Maurizióval telefonon egyeztettük le a telefoninterjút. „Nekem holnap bármikor jó. Mikor hívsz?” – kérdezte. Mire rávágtam: „Pomeriggio, ore 3”.  Sajnálom, hogy személyesen nem találkoztunk, mert akkor dedikáltattam volna vele az összes Equipe 84-kislemezemet…

Al Bano viszont kis híján sírva fakadt, amikor néhány éve Budapesten járt, adott nekem egy interjút, majd előhúztam az ő legelső, 1967-ben megjelent kislemezét, az Io di Nottét. Őt ugyanis akkor láttam először Rómában egy tehetségkutató tv-műsorban, a Settevociban és rögtön megtetszett hihetetlen hangja, az operát és a soult egyesítő stílusa. Ki hitte volna, hogy egyszer még világsztár lesz? És most ez a nagyszerű kis ember aláírásával összekötött négy és fél évtizedet az életemben.

Nem akármilyen ereklyével leptem meg Daniel Olbrychskit sem. Régebben szívesen jártam antikváriumokba, főleg ritka verseskötetekre és filmes könyvekre vadásztam. Egyszer az egyik kedvenc boltomban, Szentendrén találtam egy magyar Andrzej Wajda-monográfiát, amelyet a Mester maga is dedikált. Aztán 1994-ben a Filmszemlén találkozhattam egyik legkedvesebb színészével, akire Jancsó Miklós is több izgalmas szerepet osztott, köztük az Égi bárány haláltáncot vezető hegedűséét. Beszélgetésünk után odanyújtottam neki ezt a könyvet, előbb megmutattam Wajda aláírását, majd kértem, hogy válasszon egy képet magáról és azt dedikálja nekem. A könyv a Tájkép csata utánnál nyílt ki, ahol a lágerből szabaduló fogoly féltve őrzött könyveit öleli magához…

Bármennyire szerettem volna kamaszkoromban, nem írtam rock-történelmet, de talán egy apró hozzájárulásom mégis lehetett egy nagyszerű zenekar feltámadásában. 1987 márciusában Budapestre látogatott Barbara Thompson Paraphernalia nevű együttesével, amelynek dobosa férje, Jon  Hiseman volt. Egyiküket sem kell a rock és a jazz rajongóinak bemutatni, hiszen ketten álmodták meg nászútukon a Colosseumot, amelynek Jon alapító-vezetője, Lady Barbara pedig nem csupán „keresztanyja”, hanem hangszerelője, időnként háttérzenésze is volt. A velük készült interjú egy szép barátság kezdete lett, onnantól kezdve bármikor jöttek, akár együtt, akár külön, mindig találkoztunk legalább egy rövid beszélgetés erejéig, egy időben még leveleztünk is. Természetesen mindjárt az első találkozás során szóba került a „Kolcsi”, amely a 70-es évek elején Hódmezővásárhelyen „progresszív” baráti körünk számára a zenei Olümposz egyik legnemesebb lakójának számított. (És ez mit sem változott azóta sem…). Megkérdeztem Jont, hogy nem akarnak-e újra összeállni, mire a dobos azt felelte: tulajdonképpen miért is ne? Három évvel később Dick Heckstall-Smith-et, a szaxofon „joviális őrültjét” sodorta utamba a szerencse. Valóságos rock-történelem volt ő is, Alexis Kornertől, Graham Bondtól, John Mayallon át egészen a Blodwyn Pigig. Neki is feltettem a Colosseum-kérdést, mire ő is azt felelte: tulajdonképpen miért is ne?  Újabb három év telt el, következő kliensem a bandából Chris Farlowe volt, a fehér blues „Quasimodója”, a mennydörgés és a skat elegyítője. A zord külsejű énekes, aki valójában igen jópofa fickó, Jonhoz és Dickhez hasonlóan nyilatkozott az újrázásról. Elvégre a szakítás óta eltelt több mint 20 év, talán már benőtt a fejük lágya, zenélni meg még mindig tudnak.

Egy év sem telt el, és máris híre jött, hogy a Colosseum újra él (Colosseum LiveS), állítólag egy német kiadó beszélte rá őket, és Kölnben tartották a nagy visszatérő bulit. Utána turnézni indultak, „még egyszer, utoljára”, és végállomásul Budapestet tűzték ki. Aki ott volt 1995. május 13-án, annak nem kell magyaráznom, milyen este volt….(de átélhettünk velük még több csodát az Oroszlános Udvartól a Millenárisig, egészen a 2014-es, valódi „budapesti búcsúig”). Máig nem felejtem el azt a napot: Hegedűs Ákos barátommal (Morpho) délelőtt még egy magyar aranylemez-átadásra kellett hivatalból mennünk (a díjazottak közül senkire nem emlékszem…), délután pedig már a BS-ben vártuk, hogy a Kolcsi-fiúk befejezzék a hangpróbát. Amikor Chris felsántikált a színpadra, miközben Clem Clemson pöntyögött valamit gitárján, és amúgy bemelegítésképpen belebődült a mikrofonba, hogyaszongya „Oh, the sun was in their eyes” (ahogy leírom, most is kiver a hideg), Ákossal csak némán egymásra néztünk…Aztán az öltözőben nagy örömmel öleltük meg egymást Jonnal, és felidéztük nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünket.

A rajongók pedig tudják a végső poént: a budapesti bulinak olyan fergeteges sikere volt, hogy a koncert után Kolcsiék úgy döntöttek: folytatják és még 20 évig játszottak együtt. Ugye elhiszitek, hogy egy pici részem nekem is volt benne?