GNL911

Homo vagyok, még az etnogenézis előtti korból.

Nálunk állandóan csak a sebességgel van baj. Az autóbuszok gyorsabbak az előírt menetrendnél – kivéve amikor lépésben mennek egy újabb útlezárás, útfelbontás, vagy államfői érkezés-tartózkodás-távozás miatt – Európa leghosszabb villamosa pedig csúcsidőben annyira lelassul a zárt pályán, hogy gyalog előbb odaér az ember, ahová akar.

Aki egyszer is volt komolyan részeg, jól tudja, hogy a kijózanodásnak vannak nagyon kellemetlen mellékhatásai. Vajon meddig tarthat egy egész ország másnapossága?

Orvosi vizsgálat, terheléses EKG, futópad. Utoljára 29 évvel ezelőtt volt részem ilyenben, akkor kerékpárral, a Sportkórházban, az asszisztensnőnek egyik betegtársam szerint „bagzómacska-szeme” volt. Emlékezetemben úgy él az a nap, hogy kishíján összeestem. Most, csak három évtizeddel később remekül bírom, még a gyorsítást is. Az asszisztensnő – szemét nem figyeltem meg – előtte is, alatta is folyamatosan kérdez, mire egy félmondatot elmondok, már teszi is fel a következő kérdést. Innen a főorvosasszonyhoz vezet az út, aki 6 évvel ezelőtt már megállapította, hogy a stressz nem okoz vérnyomás-problémát, ellenben felírt háromféle nyugtatót. Miután megtudja, hogy nem voltam hajlandó magamra tenni a 24 órás kütyüket, amelyek 6 évvel korábban sem értek semmit, mert már a gondolatuk is idegesít, befejezettnek nyilvánítja gyógykezelésemet, nem is kíváncsi a három hónapja folyamatosan mért vérnyomás-adataimra. Éljen a szabadság!

A helyi ingyenes propagandalap neves szemleírója szerint a nolimpia-mozgalom egyetlen célja az volt, hogy belerúgjon az embereket meghallgató kormányba. A tényekről pedig, amik nincsenek,  többé szó ne essék!

Valaki szétlocsolt egy egész flakon kecsupot az egyik bejárati lépcsőn. Talán éjszakai horrort forgattak?

A holnap elkezdődött  - hirdeti a Posta. Én megelégednék azzal, ha a mában élni hagynának.

Szintén a postán. Körbeszalad a várakozók között egy sovány, rosszul öltözött, mosolygó, mégis üres tekintetű nő, természetellenesen magas hangon „sziasztok, sziasztok” kiáltással üdvözöl ügyfeleket és ügyintézőket. Többen visszaköszönnek neki. Aztán néhány perc múlva keserves, folyamatos vinnyogást hallok a terem túlsó sarkából. Először azt hiszem, hogy egy hisztis gyerek – aztán rájövök, hogy ugyanaz a nő. Amikor távozom, találkozik a tekintetünk. Mintha egy pillanatra visszatért volna belé az élet.

Tormásy Sándor, született 1938. július 24-én Óbudán, anyja neve Fritch Amália. A plébániatemplom mellett találtam meg egészségügyi kártyáját, benne gyógyszerfogyasztásával. Címe nem volt, beküldtem az okmányirodának, remélem, időben megtalálják őt.

Karikatúra arcú recepciós lány az uszodában. Nagy elálló fülek, hosszú orr némi görbülettel, elnagyolt vonalú széles száj, hozzá egyenes szalmahaj. Mosolya azonban kedves, őszinte, vidáman megszépíti őt.  Alexandrának hívják. Egyáltalán nem illik hozzá.

Megnéztem némi erőfeszítéssel Elvis King Creole című filmjét. Egyszer valahol azt olvastam, hogy „minden idők legrosszabb filmje”, mi tagadás, Kertész Mihály nem nagyon vághatott fel vele, még Walter Matthau sem menti meg New Orleans-i maffiózóként. A Királyról ismét bebizonyosodott, hogy bűnrossz színész volt, és arca sem árulkodott túl nagy értelemről. Viszont énekelni tényleg nagyon tudott: jól magába szívta a Mississippi Delta lelkét, biztosan csak véletlenül született fehérnek…

Hétköznapi beletörődés. „Nem tehetünk semmit. Négymillió nyugdíjas van az országban, akik a kezét csókolgatják, és kétmillió aktív dolgozó. A többi gyerek és bevándorló” -  mondja a diszkontélelmiszer-áruház pénztárosnője, amikor az akciós termékek és a rezsicsökkenés között próbálunk párhuzamot vonni.

Magyarázza meg nekem valaki, hogy két hete miért került a padlizsán 1800 forintba és most miért kerül 448-ba?

Örs vezér tér, aluljáró. Szelíd arcú fiatalember igazi cigánydalokat énekel, jazz-es elektromos gitár kísérettel. Végre ismét egy utcazenész, akinek érdemes adni egy kis aprót. „Albérletre gyűjtök” – írta ki a fiú egy kartonlapra. Reggel 8 óra van. A köztesek még nem értek ide.

„Ismeretlen” kijelzéssel hivogat valaki egyik este. Az ilyent elvből nem szoktam felvenni, de aztán megunom, mégis felveszem. Harsány hangú hölgy nagy háttérzajjal szól bele, bemutatkozik, annak a biztosítónak a nevében, amelyhez lassan húsz éve tartozom. Korábban is ostromoltak különböző ajánlatokkal és első hallásra – de csak elsőre – visszautasíthatatlan ajándékokkal, de olyankor mindig számkijelzéssel hívtak. Ezek szerint az illető vélhetően csaló. De akkor honnan tudta a nevemet és a számomat? Már sehol nincsen biztonságban az ember ebben a kurva országban?

Időzavar Óbudán. Március közepén szedik össze az ősszel lehullott leveleket. Vajon mi hiányzott eddig? Seprű? Lapát? Teherautó? Közmunkás?

Földbe gyökerezem egy álomszép, angyali mosolyú afrikai lány láttán, ahogy felszállok egy buszra. Észre sem veszem, hogy elállom az útját egy babakocsinak. Restellkedve kérek elnézést a fiatal anyától. Öregszem, vagy mégsem?

Egészségvédő filmcsatorna: kezdés előtt figyelmeztetik a nézőket, hogy olyan erős villódzások láthatók, amelyek akár epilepsziás rohamot is okozhatnak. Hogy erre nem gondoltak a diszkó-menedzserek…

Régi-új államfőnk annyira meghatódott az újraválasztásától, hogy a szava is elállt.

Furgonos árus ordibál az ablak alatt: „Friss epret hoztam!”. Március közepén. Normális? Vagy feltörte a nagybani egzotikus hűtőházát?

Uszodai öltöző. Harmincas fiatalember meséli mellettem: „Múlt hét végén volt egy farsangi buli, amelynek részleteiről csak foszlányosan emlékszem. Aztán másnap megtudtam a kocsmáros havertól, hogy öt üveg bort vettem, abből négyet én magam ittam meg, egyet elkináltam, és volt közben némi pálinka is. Akkor én most alkoholista vagyok? Legalább egy jó ízlésű alkoholista” – mondja, majd ecsetelni kezdi a tavalyi Irsai Olivér erényeit.

A Juve-Porto BL-meccs során a Zebra-szurkolók énekéből döbbentem rá, hogy a Boney M. a Rivers of Babylon dallamát az olasz munkásmozgalmi indulóból, az Avanti, Popolóból lopta. Ezt ötvözték a 137. zsoltárral…Most már kezdem érteni, hogy miért hitték az 1978-as havannai VIT-en a helyiek, hogy ez a magyar himnusz, amikor diszkósátrunkban Cintula állandóan ezt nyomta…

„2061 évvel ezelőtt forradalom tört ki a Római Birodalomban” – mondta az önkényúr március idusán. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy egy diktátort öltek meg, aki „nagyokra tört.”  Magyar Brutusok kerestetnek…

„A magyar szabadságszerető nép” – mondta az ellenzéki államfő-jelölt. Hol? Volt. Hol nem volt….

Fektessen be infláció feletti 3%-kal garantáltan kamatozó állampolgárokba!

Egykori nagyszerű színésznőnkről olvastam, aki eljutott a habos süteménytől Kurázsi mamáig, hogy a háború végnapjaiban egy elmegyógyintézetben talált menedéket. Amikor vége lett a háborúnak, kiderült, hogy valamennyi ápolt ugyanolyan bujkáló volt, mint ő és azt hitték róla, hogy ő igazi elmebeteg, annyira hitelesen adta. Akkor is őrültek kezében volt a hatalom Magyarországon.

Negyvenegy éve történt. A katonaság szétszórta az egykori vásárhelyi osztálytársakat. Egyikünk Kalocsán szolgált, és egy kimenő napon gondolt egy merészet, néhány cimborával átruccantak, természetesen engedély nélkül, a Városba. Ahogyan befelé haladtak, az útbaeső kocsmák érintésével, egyiküknek feltűnt a városháza tekintélyes tornya. A látványt eképp kommentálta: „Te, b..meg, nálatok vörös csillag van a templomon?” Akkoriban még nem lehetett Magyarországon Heinekent kapni.

Piac kora reggel, az ünnep után. Kétezressel fizetek az egyik zöldségesnél. „Nincs aprója?” – kérdezi tőlem az eladó. „Itt van apró” – szól közben az utánam következő vevő, és egy ezrest nyújtogat.

Négy évig élt halott anyjával egy 60 éves zágrábi férfi – tudjuk meg az egyik kereskedelmi tv hiradójából. Bevágják a fotót, lehet, hogy csak beleérzés, de olyan a fickó, mint Anthony Perkins a Psychóban, amikor elmegyógyintézetbe viszik. Amúgy pedig dermesztő ötletem támadt: megírom már régóta dédelgetett szado-mazo krimimet, amelyben a legszörnyűbb jelenetekben az áldozatoknak folyamatosan magyar hírműsorokat kell nézniük.

Az Omega – 3 szóra a Google elsőnek a Gyöngyhajú lányt dobta ki. Pedig az II. albumon van. A 3. mindig mostohagyerek volt, pedig a maga nemében az is nagyszerű. Az Ó, jöjjtől a Vészkijáratig. És befejező zongora-cselló variációig, amit Pici és Misi a ha én szél lehetnékből csinált. Anna doktor akkor írt nekik utoljára szöveget, a borító pedig Szász Endre műve. Ma is megvan az eredeti bakelit.

Lehet-e egy nagy szerelem alapja, hogy állandóan szánakozunk, és szegénykémnek nevezzük kedvesünket? Mert Radnóti Miklósné született Gyarmati Fanni naplóinak első kötetéből gyakran ez derül ki. Mintha csak akkor döbbenne rá, hogy mit, kit veszíthet, amikor férjét elkezdik behívni munkaszolgálatba…

„Egyre kevesebb az igazi férfi” – mondja a helyi kormánylapban a népszerű énekesnő. Most már tudom, hogy miért küldözgetik  állandóan az erekció-javító reklámját – még Életemnek is…

Meghalt Chuck Berry, de itt maradt nekünk a Johnny B. Goode, a Sweet Little Sixteen, az Oh, Carol és a többi, amelyek nélkül sosem lett volna rock-zene. És akárcsak a másik nagy Tanítómesterünk, B.B. King, akivel nekem volt szerencsém kezet szorítani, megérte a 90. életévét és utolsó percéig játszott.

Házunk kedvenc bolondos fekete erdélyi kopója, Füles, imádja a gerslit és granadírmarsot. Imázsán némileg ront, hogy a káposztás cvekedlit csak immel-ámmal fogyasztja el.

Vajon mi volt előbb: a kuss vagy a fosás?

Egy e-mail reklámban balegyenesítőt olvastam hajegyenesítő helyett. Ébredezik látens agresszívitásom?

Az olaszok a legegészségesebbek a világon – olvasom a Bloomberg.hu oldalon a Global Health Index felmérését. Nem lep meg. Nemcsak a mediterrán étrend, hanem az életfelfogás miatt sem, amely pontosan tudja, hogy minek kell az életben fontosságot tulajdonítani és minek nem. Pedig ott is beütött a válság, ahogyan ezt Bloombergék hangsúlyozzák.

Mandulaszemű lány jelentkezik be hozzám ismerősként a FB-on, fogalmam sincs, ki ő. Visszajelölöm, hátha abból megtudom. Teljes titok. Rákérdezek, mire közli, hogy van valamije a számomra, és ad hozzá egy e-mail címet. Már gyanús. Rákérdezek, hogy milyen jellegű az a valami. Mire a válasz: én hálózat rossz, várjuk jelentkezését – e-mail cím megismételve. Én meg jönni 6.20-as falvédő…

Az ókori Athénban még kisorsolták a nép képviselőit. Az elnökválasztás közeledtével egy francia politológus felvetette e régi módszer felelevenítésének módszerét. Szerinte akkor lenne némi esély a politikusok és a valós élet közötti kapcsolatra…

Ha nem gyógyulunk ki a környezetünknek való megfelelés krónikus betegségéből, mindannyian hullaégetők leszünk.

Édesanyám, aki a tavasz első napján született, éveken át a fekete varjak távozásához kötötte a kikelet igazi beköszöntét. Én pedig ahhoz a naphoz, amikor először jelenik meg az első csupasz lábú nő az utcán. Az idén ez a nap március 28-ra esett, egy légies ázsiai lány suhant át az Andrássy úton. Utána bámult Oláh Jancsi öregen, soványan, borostásan, piros kockás ingben, szerelmes szívvel.

Öreg, aszott ember gitározik az Astoria-aluljáróban, ahonnan a felszínre száműzték a hajléktalanokat. 60-as éveket játszik, egész jól. Többen hallgatjuk őt élvezettel. Egyszer csak az öreg leteszi a gitárt és megkéri hallgatóságát, hogy vigyázzanak néhány percig a holmijára, rögtön jön. Egyik hallgatója, énkorombeli, felveszi a hangszert, és ő is játszani kezd, szintén 60-as éveket, de aztán átvált a következő évtizedre, a Me and You and A Dog Named Boo-ra, a Lobótól. Ezer éve nem hallottam ezt a dalt, pedig a Lobótól még játszottuk is az I’d Love You To Want Me-t, de valahogy ezek a nóták eltűntek az éterben. Mire a dal végetér, az utcazenész is visszatér, köszönettel visszaveszi gitárját, a helyettes pedig egy mosollyal a kijárat felé indul.

Valaki a Blahán a Jó, a Rossz és a Csúfot játssza egy szál blockflőtén. Ez is egyike azoknak a dallamoknak, amelyekre minden körülmények között felfigyelek. Hangja nem kalandos, inkább siratós. Talán érzi, hogy vadkeletünk a végét járja?

A Jászai-téren megpillantok egy ösztövér, földöntúli tekintetű férfit, akit korábban gyakran láttam koncerteken. Időnként lejmolt is tőlem, talán néhányszor beszélgettünk, nem tudom. Nevére nem emlékszem, lehet, hogy nem is tudtam soha. Most ott áll révetegen a gyalogos átkelő előtt, topog egyhelyben, mintha ott akarna maradni örökre...