A belváros legrégibb sétáló utcájában, ahol régen egy idegen nyelvű könyveket is áruló akadémiai könyvesbolt volt, francia tankönyveket keresünk. Szívélyesen fogadnak minket, de azt mondják, hogy a készletet, mivel nem kirakatbarát, levitték az alagsorba. Ott pedig a polcokon, ahol a nyelvkönyveknek lenne a helye, csupán francia futballmezt találunk.
Zsidó temetésre hívnak egy pincébe, amely inkább emlékeztet egy katakombára, de még egy rabbit sem látok, az állítólagos halottat egy hófehér koporsóba tették, amelyet virágok borítanak el, és olyan ének hangzik, amely inkább pravoszláv búcsúztatónak tűnik. Tiltakozni akarok a halott nevében, de ügyet sem vet rám senki.
Felhív telefonon általános iskolai szerelmem, akire annak idején jó sok időt pazaroltam, hogy szeretne velem találkozni, mert úgy érzi, most érett be az irántam érzett vonzalma. Régi iskolánk előtt találkozunk, egy télikabátban és meleg sapkában van a nő bebugyolálva, sokkal kisebb, mint amikor legutóbb felnőttként láttam – annak is lehet már vagy harminc éve – de szenvedélyesen rám tapasztja ajkait, és hagyja, hogy kezem végigfusson a testén, amely mintha megőrizte volna fiatalságát. Pedig nem is tudom, milyen lehetett egykor, hiszen ennyire soha nem engedett közel magához.
Nagy dudálás veri fel a piacteret. Egy piros busz érkezik, amelyből szegényesen öltözött emberek szállnak ki, és a Beatrice Nyolc óra munka című „himnuszát” énekelik torkuk szakadtából. Aztán hamarosan elárulják, hogy ők valójában tanítók, akiket városról városra szállítanak, mert akkora a tanítóhiány az országban, hogy csak tudják megtanítani az összes iskolás korú gyereket írni-olvasni.
Találkozunk egy erősen lepusztult férfival, először koldusnak hisszük, aztán kiderül, hogy hittérítő, és erőnek erejével rá akar minket beszélni egy zarándoklatra, hogy még mielőtt olyan pokoljárásban lenne részünk, mint neki, nyerjük ez az üdvösséget.
Szüleimhez megyek látogatóba és Anyám, aki több mint egy éve ágyban fekvő beteg, csodálatosan elegánsan fogad, egyik kedvenc piros kardigánjában és mintha húsz évet fiatalodott volna…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
