Kritikusnak lenni nem veszélytelen – tanítom főiskolás diákjaimnak, amikor ehhez a műfajhoz érek kurzusomban. Sosem vallottam e téren sem, hogy enyém az egyedül üdvözítő igazság (és soha nem állhattam azokat, akik ezt feltételezik magukról), nem tetszelegtem a „megmondóember” szerepében (bár voltak, akik rám akarták ezt a jelzőt akasztani), de mindig vállaltam a véleményemet, és ezzel nem mindig arattam osztatlan tetszést.
Még a 80/90-es évek fordulóján történt, hogy egy, akkor „őszinte kőkemény rock”-ot játszó zenekar frontemberéről egy koncert kapcsán leírtam, hogy kezd önmaga paródiájává válni, mire az illető megüzente nekem, hogy „megveret” (sic!). Egy másik zenekarnál, amelyről azt találtam írni, hogy „gyenge Depeche Mode-utánzat”, a rajongóktól kaptam „halálos fenyegetéseket.” Érdekes módon mindkét csapat frontembere azóta sajátos közéleti karriert futott be…
Ugyancsak népszerűtlen voltam egy néhány évig futó magyar fiúbandánál, miután azt merészeltem írni, hogy ha már tátognak élőnek hirdetett koncertjükön, legalább a szinkronra figyelhetnének. Erre ők élőben adtak hangot nemtetszésüknek, amikor egy étterem megnyitóján összefutottunk. „Mi lenne, ha megvernénk?” – kérdezte az egyikük a svédasztal mellett. Mit lehet erre felelni? Egy másik tag felrótta nekem, hogy már akkor sem volt egy jó szavam róla, amikor egy másik zenekarban énekelt. (Ez így volt igaz, egy olyan elődöt próbált utánozni, aki után legfeljebb a mikrofont cipelhette volna). Végül a harmadik tag oldotta fel a feszült hangulatot: „Mit vártok egy olyantól, aki így néz ki. Látszik, hogy nem forgatsz divatlapokat” – zsűrizte az öltözékemet. Mit tagadjuk, nem – és azóta sem szokásom. Végül a tettlegesség elmaradt, hamarosan a fiúcsapat is feledésbe merült.
A két sűrűkötésű énekes lány csak viccből fenyegetett veréssel. Róluk ugyanis azt írtam az egyik lemezük után, hogy az ő tehetségüket nem kellene elfecsérelni habkönnyű slágerekkel. Nem sokkal később találkoztunk egy interjú ügyében, és akkor egyikük felemlegette az esetet, én pedig elmondtam, hogy nagyon el tudnék képzelni egy igazi klasszikus sanzonlemezt kettőjükkel. „Oké, ha kiadod, megcsináljuk” – mondta a Nagyobbik. Erre nem tudtam mit lépni…
Aztán a Kurírnál is kihúztam a gyufát néhány emberrel. Első „áldozatom” a Damon Hillt kétségbeesetten kereső riporter volt. A barcelonai olimpia idején ugyanis az én tisztem volt, hogy kis szösszenetekkel gazdagítsam a sportoldalakat. Egyik nap, már a vége felé, csokorba szedtem az „így közvetítetek ti” témakört, és mindenkiről írtam néhány sort az „extatikus” stílusáról ismert Nagy Öregtől napjaink „ezerarcú”, háromnevű riporteréig, aki akkor még pályája elején volt. És persze nem hagyhattam ki a fent említett kollégát sem, aki itthon, a stúdióból kommentált és ő hívogatta érmeseink szeretteit, bicskanyitogató bizalmaskodással. „Az ügyeletes szépfiú, akit mindenkit azonnal a bizalmába fogad” –írtam róla. Másnap mehettem raportra a Főnökhöz, mert persze az illető őt hívta fel, hogy kikérje magának ezt a GNL-t, „Mit képzel magáról, én a Radio Bridge társtulajdonosa vagyok” – idézte a Főnök a szavait. Na ja, és a RB Postabank-tulajdon. Hacsak úgy nem…Pedig tanulhattam volna a néhány hónappal korábbi esetből, amikor szintén kikaptam azért, mert megírtam a kenyéradó gazdánk által is szponzorált Loksi-koncertről, amelyet a Nyugati pályaudvar csarnokában rendeztek, hogy pocsékult szólt. Holott, amikor az eseményre kiadott különszámhoz készítettünk a tagokkal interjút, az alapító Blöró - Isten nyugosztalja - mint képzett hangmérnök, előre megmondta, hogy így lesz, mert azt a csarnokot képtelenség rendesen behangosítani. Ez persze nem jelent meg a különszámban…
A magyar Benny Hillben legalább volt annyi becsület, hogy engem kérjen személyesen a telefonhoz, hogy elküldjön melegebb égtájakra. Ugyanis amikor bemutatták a Csinibaba című filmet, nem éppen barátian értékeltem teljesítményét, úgy láttam, hogy összeszedte show-műsorainak poénjait. És ezt ő fölöttébb rossz néven vette. Nemrégiben olvastam róla, hogy egy új műsorát ért kritikákat is hasonlóan fogadta, tehát hű maradt önmagához…
Akadt olyan érzékeny lelkű művész is, akivel végül sikerült normális hangon tisztázni a félreértést. Az illető a Király volt, az én pikirtségem tárgya pedig az, hogy Ave Maria-lemezét egy sztriptízbárban mutatta be és a felvezetés egy maszturbációt imitáló vetkőzés volt. Bár nem vagyok sem prüd, sem vallásos, a kettő nekem nem fért össze, és ezt le írtam. Másnap a Király felhívott, hogy miért bántom őt. Elmondtam, hogy nem őt bántom, csak a szituációt nem tartom ízlésesnek. Erre ő felajánlotta, hogy ad nekem egy interjút, amelyben mesél az ő hitéről. Elfogadtam, találkoztunk és békében váltunk el.
De hogy mondjak ellenpéldát is: készítettem egy nagyinterjút A tanú klasszikus rendezőjével, aki éppen a folytatásra, a Megint tanúra készült. A filmet nem sokkal később bemutatták egy filmszemlém, és bizony, elmaradt a várakozásoktól. És akkor leírtam, hogy kár volt egy ilyen kultikus filmet folytatni, mert a párhuzamok erőltetettek voltak, és az új környezetbe elhelyezett poénok nem ültek úgy, mint az elsőnél. Másnap a filmszemlén találkoztam a rendezővel, aki csak ennyit mondott: „Nem örültem a kritikájának, de sajnos sok mindenben igaza volt…”
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
xyyyxyxyyxyxyyx 2016.11.16. 17:49:44
Elvis Presley személyesen felhívott?? Ez komoly?