„A 80-as évek Borsőrmestere” - ennél nagyobb sületlenséget ki sem találhatott volna a 80-as évek amúgy is sokszorosan leszerepelt brit szaksajtója, amikor a The Cure legújabb albumát jellemezte. Sem történelmileg, sem zeneileg, sem hangulatát tekintve nem volt köze a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-nek a Beatles pontosan 20 évvel korábbi remekművéhez, hacsak azzal nem, hogy ez is mestermunka, és megkerülhetetlen mindenki számára, aki bármilyen kötődést érez a rock „dark” irányzatához.

A The Cure ekkor már fogalom volt, nem csupán a punkon túlnőtt, zeneileg egyre gazdagodó, de mélységesen búskomor lemezei (különösen a Seventeen Seconds, a Pornography és a Head On The Door sikerült remekül), hanem Robert Smith énekes-gitáros-szerző alakja révén is. Smith halálsápadtra festett arcával, égővörös ajkaival, fekete, tarajos sül-szerű hajával, lázban égő, fekete karikás szemeivel lett a „kriptaszökevények” (groufties), a The Cure-rajongók példaképe, akik külsejükben is utánozták bálványukat. A Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-vel az addig főleg alternatív körökben elismert zenekar viszont már a „nagy körforgásban” is tiszteletet parancsolt, annak ellenére, hogy továbbra is egy kis cégnél, a Fictionnál dolgoztak.

Az együttes akkor már három éve dolgozott legerősebb felállásában: Smith mellett Lol Tolhurst billentyűzött, Porl Thompson gitározott, Simon Gallup basszusozott és Boris Williams dobolt. A Head On The Doort, amelyen először összejöttek, sokan tekintik a Kiss Me...vázlatának, kétségkívül annak eklektizmusa megelőlegezte a következő, már-már sokkoló dupla albumot. A hallgatót már a borító felkészíti a legrosszabbra: egy hatalmasra kinagyított szem látható rajta, egyik oldalon csak a szempillák, a másik oldalon már a szemgolyó is, körülötte piros-sárga színek, mintha folyékony , forró magmából emelkedne ki, emlékeztetve a 2001 Űrodüsszeia „fényfolyosójának” egyik híres képére is. Aztán jön a zene totális letámadása: az együttes olyan felajzott állapotban volt, hogy a 18 dalt alig egy hét alatt felvették végleges formában.

  „Csókolj, csókolj, csókolj/nyelved mint a méreg/oly duzzadt, hogy betölti számat/szeress szeress szeress/szegezz a földre/hasítsd ki zsigereim.” Ezek az album első énekelt sorai: nincs béke-szerelem, víz és szappan-szerelem, virág-szerelem, szűz-szerelem, csupán gyilok-szerelem, kínzás-szerelem, máglya-szerelem, lázálom-szerelem. Féktelen, önpusztító energia, lázadásra képtelen kétségbeesés, amolyan végpusztulás előtti utolsó nagy orgia. A bevezető, The Kiss a spontaneitásé: Smith egyetlen lendülettel játszotta le a dal durva gitárszólóját egymaga a stúdióban, és később, amikor a többiek beszálltak, még négyszer rájátszotta – ezért van olyan érzésünk, hogy agyon akar nyomni a dal. És hozzá Robert „sírógörcsös” hangja! A Catch szelídebb, míg a Torture ismét maga a gonoszság: „Hátadra kötözve lógok, mint egy denevér/vigasztalan...” De nem hagynak eluralkodni egyetlen zenei világot sem: az If Tonight We Could Sleep szitárosan csengő gitár, a fuvola és az ütők mellett a pszichedelikus kort idézi fel, ugyanolyan végtelennek tűnő „bevezető” szólóval: „Angyal jár felénk/szemei csillag-égnek/és mélyen eltemet/bársony karjaiba..”

A második oldal a Why Can't Be You funky-beütéseivel kezdődik, a How Beautiful You Are hegedű vontatta „szenvelgésével” folytatódik, hogy kellőképpen felkészüljünk a The Snake Pitre, az egyik legrémisztőbb felvételre: indiai ritmusok, erőtől csaknem szétrobbanó, de alaposan lefojtott akkordbontások, többszörösen visszhangosított-torzított gitárokkal, hozzá sírból jövő ének, amelynek megszólalását megint alig bírjuk kivárni. Elalvás előtt ellenjavallott! Alig-alig tud oldani valamit rajta a másfél perces Hey You....

És még hátravan a második korong, és a „java”: ma sem múlik el The Cure-koncert a Just Like Heaven nélkül, amelyben Smith gitárjai mindent körülölelnek. A dalhoz nevezetes klip is készült: a zenekar egy hegyen játszik, (odamontírozva), mögöttük kéken futó felhők, arcuk „LSD-sen” megnyúlik. A háttérből előbukkan egy égszínkék menyasszony, fehér inges vőlegénnyel, miközben Robert egy meredély felett énekel, mielőtt elindul egy kőlavina.„Úgy érzek, mint egy állat ma éjjel/belsőmből üvöltök ma éjjel/megvadulok ma éjjel” - szól a bluest és a szintetizátoros zenét házasító All I Want. A Hot!Hot!Hot! funky-paródia, Simon pattogó trombitaszólójával, míg a One More Time talán az egyetlen dal, amely a tiszta szerelem hangján szólal meg. A Like Cockatoos ipari zörejekkel, fadobokkal tarkított, monoton énekhangon beszéli el egy lány megalázó elhagyását, akitől a fiú vonósok hangjaival búcsúzik.

Rimbaud és Baudelaire támad fel zombie-létre a negyedik oldal elején az Icy Sugarban: „Édes vagy álom/laza állú/zöld szemű/dörzsöld orromat jeges cukorral/simán ahogy/ ez a hideg és halálos/penge csókolja a gyümölcsöt/lágyan szelíden lélegezve/bőröd alatt/kiürítelek/olyan üres leszel mint egy fiú...” Porl szaxofon-variációkat játszik ebben az ideges, teljesen elvarratlan dalban, és ugyanígy „hiányzik valami” a The Perfect Girlből. Majd egy pasztellszínű muzsika következik, az A Thousand Hours, szimfonikus szintetizátorral, akusztikus gitárral, zongorával – jé, ilyent is tudnak! „Meddig kell még üvöltenem a szélben?/Meddig kiálthatok még így?/Naponta ezer elpazarolt óra/hogy érezzem szívemet egy másodpercre”. De rögtön utána a brutális kontraszt: a Shiver and Shake igazi punk-dal, amely után már csak a kóda jöhet, a Fight szaggatott jajgatása. „Amikor beléd hasít a fájdalom/ha megjön a rémálom/becsaphatod az eget/ne add fel, ne add fel”. Az utolsó sikolyokat három nagyzenekari tus zárja le.

„Smith táncolható ritmusokká alakítja a sötét gótikát, a fekete macskákat, a borongós temetőket, a druidák emberáldozatait és a lilára festett szájakat. A melódiák lendülettel, kis kiáltásokkal, költői magánnyal telítve hozzásegítenek a kollektív extázishoz. A lélek idézetei, légköri alkonyatok, nagyvárosi vudu, posztindusztriális macumba, fenyegetések és kárhozat – ez a The Cure zenéje” - írta egy korabeli kritika. Egy másik műítész a frontembert „az újhullám Zarathustrájának” nevezte, aki „sátáni módon újra feltalálta az aranykor gitárját Csernobil átlátszó felhőiben.”

Az együttes nem pusztult bele a „halálos csókba”, bár egy időben átjáróház volt a The Cure, az idén ismét számot adhatnak nálunk is töretlen „egészségükről” - hátuk mögött olyan újabb nagyszerű lemezekkel, mint a Wish, a Wild Mood Swings vagy a Bloodflowers. Pedig hol van már az idő, amikor csapatostól jártak a grouftie-k, amikor angyalarcú lányok tették magukat rémisztővé a budapesti Fekete Lyuk egy-egy „dark” estje kedvéért.  Pedig Smith már 30 évvel ezelőtt is betegesen rettegett attól, hogy egyszer megöregszik...