GNL911

Ekkora slemilt még nem hordott a hátán a Föld, mint amilyen én vagyok. Egy filmforgatáshoz 20 és 60 év közötti, szofisztikált úriembereket keresnek, akiknek lehetőleg hosszabb hajuk van. Bár épp elmúltam 60, egy tizest akár le is tagadhatok, a szofisztikálást is megoldom izomból, de sajnos hosszú loboncomtól 9 évvel ezelőtt, kellő önkritikát gyakorolva, megszabadultam. Így ez a lehetőség kiesett. Miként egy másik is, ahol hírességek hasonmásait keresik. Volt egy idő, amikor legrosszabb pillanataimban úgy néztem ki, mint a Sárkánygyík-király legrosszabb pillanataiban, de ez a korszakom még régebben elmúlott. Így ezt is kénytelen vagyok kihagyni. Vagy a média a hibás, mert csak most jutottak eszükbe ezek a figurák?

„Nagyapám nagyon mélyen vallásos ember volt, miután az édesanyjától kapott biblia mentette meg az életét a háborúban – meséli a kenyeres Enikő a félárnyékban lévő telihold másnapján – a zubbonya alatt hordta, és amikor eltalálta egy repeszgránát, valósággal lepattant róla. Ő szokta mondani, hogy amikor egyre több lesz a nap- és holdfogyatkozás, akkor előbb-utóbb bekövetkezik egy nagy katasztrófa. Így volt ez a világháború előtt is”.

„Adj helyet magad mellett” – éneklik bele az éjszakába a Déli Pályaudvar aluljárójának lakói, miközben este fél 11-kor Budapest világvárosban lehetetlen tömegközlekedéssel hazamenni.

Még mindig tart a büdösbogár-invázió városszerte. Feltehetően kis hazánk légkörváltozásaitól szaporodtak el. De lehet, hogy így kezdődik a mi „tíz csapásunk”, csak azt nem tudjuk még, hogy ki küldi ránk és kik a kiválasztottak, akik megmenekülnek.

Másfél évtizede még nem volt olyan zenés buli, ahol ne ittam volna valamit. Most már inkább a szomjúságot választom, annyira félek a pancsoktól. Ha már eddig túléltem őket, inkább nem kockáztatok. És nem hiányoznak.

Az ablakszerelő mester utoljára érkezett meg a csapatából. Azt mondja, hogy egy óráig jött Békásmegyertől a Flóriánig, és még az okát sem lehetett tudni, hogy mitől van dugó. Ha nem élhető fővárosunkban laknék, azt hinném, kamuzik. Az egyik ifjú egymaga, egyetlen mozdulattal emeli ki a régi, rettegett ablakot, pedig elég alacsony termetű,  de csak úgy dagadnak a bicepszei. Meg a tetoválások is a felkarjától a csuklójáig. Kézfeje alatt piros sáv, benne körrel, a körben egy számomra ismeretlen, asszociációkra okot adó jel. Kicsit feljebb nézek a fiú karján, megvan az eredeti is, jobb felől is, bal felől is. Két óra alatt végeznek, túl nagy koszt sem csinálnak, fizetek és távoznak. Ezen is túl vagyunk.

Beszállhatok minden idők legjobb rock-bandájába basszusgitárosként. Csakhogy a meghallgatás napján iszonyú fájdalom szállja meg a jobb karomat, annyira, hogy – lévén balkezes – képtelen vagyok lefogni a húrokat. Bár telenyomom magam fájdalomcsillapítókkal, minden hiába. Sajnálattal közlik velem az első próba után, hogy játékomon túlságosan érződik a kín, és ezt nem engedhetik meg maguknak.

Összeillik-e egy meleg alkoholista a vegetarianizmussal? Legfeljebb úgy, mint az aszalt szilva a sós mogyoróval.

Sakkozó ember az egyik biztonsági őr a Flórián téri villamos mozgólépcsőnél. Kis zsebsakkot tesz fel az egyik római szobor tetejére, néha jön egy-egy kolléga, vagy járókelő, aki játszik vele. A minap nem akadt senki, nem esett kétségbe, elővett egy leírt partit és elkezdett önmagával játszani.

Az aranylábú külügyminiszter diákmunkásként szolgál ki a barkács-nagyáruházban.

Őrszolgálatra jelentkezem, választhatok a 24 órás, éjszakai pihenős és a 12 órás, éjjeles között. Az utóbbit választom, katona korom óta nem voltam éjszaka őr, és olyankor mindig jókat tudtam elmélkedni. Csak az a gond, hogy a noteszomat nem vihetem magammal, így kénytelen vagyok gondolataimat megőrizni az agyamban.

Néhány nagyszerű kortársam szerint ifjúkorunk filmideáljai, Fellini, Antonioni, Bergman ma már nézhetetlenül lassúak, újra kellene vágni őket. Nem értem, engem ma sem untat egy percig sem az Édes élet, a Nagyítás, vagy éppen a Vad szamócás. Talán azért, mert nem szeretem ezt a túlgyorsult világot.

Néha még hajlamos vagyok a világot Maya fátylán keresztül nézni. Aztán felébredek és kijózanodom.

Zenész barátom felhív, hogy a Központi Ügyészség betiltja megjelenés előtt álló könyvünket, mert nézeteim miatt indexre kerültem, őt pedig beidézték a Teve utcába. Percekig nem kapcsolok, hogy ez csupán egy rosszul időzített vicc. Nagy baj van, ha már a humorérzékemet is elveszi ez a gyilkos légkör.

Lassan mindenki megőrül ebben az országban. A tömött buszon bombariadót vizionálnak, figyelik a villamost, hogy pontosan érkezik-e, nincs-e újabb városlezárás rejtélyes csomagok miatt. Érik a helyzet, hogy nagynézettségű túlélő show-t indítsunk be, amelyben az nyer, aki képes megszabadulni a félelem tömegpszichózisától.

Gyalog megyek, mert sietek, hogy kikerüljem a dugót, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy gépkocsi sebességével rohanok és nem tudok megállni.

Mint John és Yoko, mi is szélesre kitártuk lelki házunk összes ablakát. Mi már akkor is boldogok lennénk, ha hátralévő időnket a magunk teremtette belső gazdagságban, békében töltenénk le, és nem törődnénk azzal, ami ajtóinkon kívül történik. De most zárkózzunk be néhány száz elmebeteg és ugyanennyi gazember miatt és fosszuk meg magunkat mindattól, amitől még szebb lehetne életünk?

„Szép sima az arcod, látszik, hogy rendben vagy magaddal” – mondta rólam nemrégiben egy rég nem látott hölgyismerősöm. Kár, hogy ezt a rendet szélesebbnek mondott környezetemre nem tudom kiterjeszteni.

A nyersszájú gyümölcsárus mustot szeretne rám sózni, de kénytelen vagyok elutasítani, mert meghajt. Jön a következő vevő, nála is próbálkozik: „Vegyen egy kis gyorsítót, úgyis drágult a benzin…” Jut eszembe, 26 évvel ezelőtt ugyanilyen okból a taxisok megbénították a várost. Most legfeljebb egymással vannak elfoglalva…

Országló politikusaink immár végleg függetlenítették magukat a tényektől. Mi lenne, ha mi sem vennénk róluk és törvénynek mondott agyrémeikről tudomást?

Egy kertvárosi földszintes házban találkoznak a Szerkesztőség régi tagjai a hagyományos éttermi buli helyett, mert így meghittebb. Mindenki csak a szépre emlékezik, és én is megszegem 11 évvel ezelőtti fogadalmamat, és megiszom egy pohár vodkát a volt kollégákkal. A legkellemesebb pillanatban érkezik meg legjobb formájában Eltávozott Barátnőm, I., és mindenki nagyon örül neki, hogy legyűrte a gyilkos betegséget. Közben felfedezzük, hogy a szoba közepén felállítottak egy ravatalt, amelyben egy töpörödött öregasszony fekszik, mindenki letesz rá egy virágot, de aztán folytatódik a viigadalom. Közben családom felhív, hogy este 7-re várnak haza, és ne késsek, nem hajlandók megérteni, hogy most éppen csapatbuli van. Húzom az időt, ameddig lehet, de aztán tényleg el kell indulnom, mindenkit megölelek, csak éppen I.-t nem találom. Felfedezek azonban egy oldalajtót, belépek, olyan, mint egy sekrestye. Az egyik homályos szegletben egy ágyban fekszik I. nyakig betakarózva. „Vetkőzz már le, te hülye” – szól rám tőle szokatlan stílusban. Különösebb meggyőződés nélkül szabadkozom, hogy mennem kell, de nem enged. „Már vacsorát is rendeltem ide, fűszeres grillcsirkét, nekiesünk kézzel-lábbal” – mondja, miközben hihetetlen erővel vonz magához. „Nem tehetem, várnak otthon” – teszek még egy utolsó kísérletet. „Ők megvárnak, én viszont nem várhatok” – mondja I…

Napi 200 kilométert utazik Heves megyéből Budapestre. Nyáron egy építkezésen lezuhant egy állványról, darabokra törte a jobb kezét. Táppénzt azóta sem kapott, így sérült kézzel kell dolgoznia, hogy eltarthassa két kisgyermekét – meséli a bontóbrigád vadállatian zöld szemű, de jó mosolyú tagja, aki csak ballal nyújt kezet.

Két összecsavarozott folyosói szekrényünk, amelyről azt hittük, hogy minden terhet kibírnak, az első lazításra úgy omlottak össze, mint 9/11 ikertornyai. Sokat vitatkoztunk azon előzőleg, hogy hová kerüljenek a lakásfelújítás után, mit tároljunk bennük, megtartsuk-e őket egyáltalán. Ők eldöntötték a vitát….