GNL911

Elmentünk egy hangfürdős meditációra, elsőre csodálatos élmény volt. Aztán a következő napokban olyan dolgokat hozott bennünk felszínre, amelyeket nem is sejtettünk, de semmiképpen sem kívántunk. A következő szeánszot még meggondoljuk.

Egyre gyakrabban pillantom meg egyre lepusztultabb állapotban egykori egyetemista társnőnket a környéken. Szegénynek már akkor is volt valami agyi problémája, előadások alatt időnként váratlanul nevetgélni kezdett, máskor meg csendes sírógörcs tört rá. Kegyelemből engedték át minden félében, no meg azért, mert szüleinek három olyan kommunista kitüntetése volt, amelyből egy is elég lett volna, hogy gyermekük egyetemi diplomát kapjon. Valahová el is helyezték, de valószínűleg nem tarthatott sokáig. Ugyanúgy vonszolja magát, ugyanolyan kifejezéstelen az arca, mint régen, mintha megállt volna felette az idő. Mindig gondolok arra, hogy megszólítom, de aztán mégsem. Minek, ha megismer, mit mondhatnék neki, ha pedig nem…

Tétován téblábol a piacon egy egyszerűnek látszó fiatalember, oldalán Fradi-táskával, karján egy hatalmas köteg felcsútpárti ingyenesnek mondott bulvárlappal.

-Ennyi van még? – kérdezi tőle az egyik árus.

-Ennek a kétszerese, ott van a fakkban. Minden nap szólok bent, hogy ennyi maradt, de nem veszik figyelembe, mert az rontaná a statisztikákat – mondja fiú, cseppet sem bánatosan, inkább tényszerűen.

Az említett orgánum által kiszorított zöldjelű újságot többségükben csínos lányok árusították föld alatt és föld felett. Az ember örömmel vett el tőlük egy lapot, ami egy 4-5 megállós időtartamra elég volt, még társadalmi mondanivalójú glosszák is akadtak benne. Az említett orgánumot szinte kizárólag fiatalemberek próbálják rásózni a csekély érdeklődést mutató emberekre. Lehet, hogy a lányok nem vállalják ezt az égést?

Hónapok óta nem sikerül úgy sorszámot húznom a postán, hogy egy tündéri arcú, sűrű fekete szemöldökű, szénszemű kisasszony foglalkozzon velem. Most egy befizetésnél esély látszott rá, de az utolsó pillanatban egy másik ablakhoz szólítottak. Ott két pompás két szem és egy belülről jövő mosoly fogadott. Beadtam a csekkemet, a pénzt, mire a hölgy e kérdést intézte hozzám:

-Szeretne még valamit?

Huncut, aki rosszra gondol, alighanem ő is érezte a kérdés mellékízét, mert egy enyhe pír futott végig az arcán.

-Sok mindent szeretnék még ma – feleltem, ártatlanra véve a figurát. (Amúgy meg vén marha létemre mit évődök itt….).

-Már úgy kelt fel, hogy kész tervei voltak? – így a leány (fiaim idősebbek nála).  Ügyes vagy, jól kimásztál belőle…

-Igen, általában így kelek fel. Addig érdemes élni, amíg az embernek vannak tervei…(Közhelyből jelentjük).

-Hát kívánom Önnek, hogy teljesüljenek a tervei, ma is, holnap is – mondta a kékszemű személyre szóló mosollyal, miközben visszaadta a csekk maradékát és az aprót. Már érdemes volt kötelességtudó állampolgárnak lenni, legalább arra a néhány percre…

A Mont-Blanc-on hosszú órákra elakadt egy függőkabin. Drámai események nem történtek. Manapság házaink liftjei véletlenül sem akadnak el két emelet között, hanem eleve el sem indulnak, ha rosszak. Így aztán nincs Felvonó a vérpadra, és még kevésbé Love In An Elevator.

-Mindenkinek megnézzük a behozott szatyrát, nemcsak a cigányoknak. Ez előírás – magyarázza egy felháborodott idős hölgynek az erősen kreol bőrű biztonsági őr a „filléresnek” mondott szupermarketben.

- Csók – mondja a fiatal vörösesszőke pénztároslány, ugyanott. Vajon ez most mit jelent? Az első, egyenes értelmezés-e a veendő, ami hízelgő lenne az én koromban, vagy pedig „csókolom” rövidítése, ami viszont elkeserítő. Akárhogy nézzük, egyik variáció rosszabb, mint a másik…

Alma Materembe megyek sokadik osztálytalálkozóra. Éppen beérek a patinás, pontosan 120 éves épületbe, amikor odakint ömleni kezd az eső, de úgy, hogy az eget is elborítja. Megyek fel az emeletre, az osztályunkba, amikor látom, hogy alattunk egymás után tör fel nagy erővel a folyosók köve alól a buzgár. Már arra sincsen időm, hogy osztálytársaimat figyelmeztessem, amikor rémülten látom, hogy az egész gimnázium teteje beomlik és rászakad az alsóbb szintekre. Az így keletkezett mélyedésben azonban hatalmas házibuli kezdődik, mintha mi sem történt volna…

Láttunk egy filmet az összetartozásról, a ragaszkodásról, a másik ember kisajátításáról, arról, hogy kinek van jobban szüksége a másikra, és ki fél jobban egy külső „betolakodótól”, akinek talán semmi rossz szándéka sincsen, csak neki is szüksége van kötődésekre. Jókor láttuk ezt a filmet, hogy elgondolkozzunk rajta: kell-e félteni a mi Egységünket bárkitől, vagy ez csupán egy rossz fóbia, amitől meg kell szabadulni. A mi életünkben nincsenek véletlenek, talán éppen ezért kellett látnunk ezt amúgy eléggé kusza filmet.

A nyáron meghalt Barátnőm üzen nekem, hogy ott lesz azon a bulin, ahol megjelennek leghűségesebb olvasóim, és együtt elemzik ki nagy vígasságok közepette egész életművemet. Nagyon örülök, hogy eljön, és elhatározom, hogy most az egyszer végre együtt fogjuk leinni magunkat a sárga földig. Korábban ugyanis valahogy mindig úgy sikerült a közös bulikon, hogy vagy én ütöttem ki magamat és csináltam hülyeségeket, vagy pedig ő, de soha nem egyszerre. Már jó sokan vagyunk, amikor megérkezik legjobb formájában, a nagy ölelés után elmondom neki tervemet, ő azonban elhárítja. „Én már soha többé nem iszom egy kortyot sem”. Kicsit szomorú leszek ettől, de ő felajánlja, hogy rendel nekem egy számomra teljesen ismeretlen koktélt, és az elég lesz egész éjszakára, jól fogom magam érezni tőle, és nem is leszek merev részeg. Elfogadom az ajánlatát, és persze nem engedem, hogy ő fizesse ki. Csak akkor áll el a lélegzetem, amikor kiderül, hogy hatszámjegyű az egy pohár ital.

Udvarunkon napok óta áll magában egy üres könyvespolc az aszfaltúton,  a fák alatt. Ha még létezne a Pink Floyd, felajánlanám nekik borítónak. Wish we were here.

Vasárnap, kánikula. Egy kis árnyékot keresek a piacról jövet az üzletközpontban. Megyek, azaz mennék egyenesen keresztül, de látom, hogy a könyvesbolt előtt lánc feszül. Közelebb megyek: „Zárt terület, belépni tilos”. Kérdezem a lépcsőt támasztó biztonsági őrt, hogy mi ez. „Vasárnap van, az üzletközpont zárva van, ezért csak három ajtó van nyitva.” – így a válasz. De hogy miért lesz zárt terület a könyvesbolt és az antikvárium közötti rész, azt sosem tudom meg. Egy magas, szemüveges, Popeye Olive-jára emlékeztető hölgy sokfogú mosollyal nyugtázza pofavágásomat. Úgy kell nekem, miért kell nekem mindent tudnom, nemde?

Fiatal tv-s pár siet a piac felé. Egy útjukba kerülő nagyszakállú csövest csábítanak mikrofon és kamera elé. Vajon mit akarnak megtudni tőle? Hogy elveszik-e a kötelezően érkező migránsok a padját a szomszédos parkban?

Ütik-vágják környékünket, törik az amúgy is törött betont és aszfaltot. Az egyik, amolyan közmunkás-féle, minden ütésnél hatalmasat kiált. Azon sem lepődnék meg, ha azt énekelné: „Messze van a Mississippi, látlak-e még Lujza…”

„Bejött hozzám tegnap kora reggel egy cigány férfi, két süteményt kért és 20.000-essel akart fizetni – meséli Enikő, a sváb pékség eladónője, miután az összes aprómat rásóztam egy kenyérért - éjszaka dolgozott, látszott rajta, mennyire fáradt és éhes. Nem tudtam váltani, mondtam neki, hogy vigye el nyugodtan, majd behozza az árát. Ma reggel újra megjelent, kifizette és hozott nekem egy virágcsokrot azért, mert cigány létére megbíztam benne…