Nem kell feltétlenül íróembernek lenni ahhoz, hogy történeteket, életutakat találjunk ki olyan embertársainkról, akiket éppen csak megpillantunk, lehet, hogy egyetlen egyszer és soha többé. Bizonyára sokan vagyunk így, hogy azt fürkésszük az utcán, villamoson, egy piaci forgatagban a velünk szemben jövő vagy ülő arcokról, hogy kit takar, hogyan él, mik a vágyai, boldog-e vagy boldogtalan. Ha az illető esetleg visszanéz ránk – érdeklődésből, félelemből, vagy csak azért, mert érzi, hogy nézzük – már az is megfordulhat a fejünkben, hogy mit hozhatna számunkra a kommunikáció magasabb foka, amely akár egy mélyebb ismeretségig is elmehet. Az is megtörténhet, hogy az arc, az alak olyan mély benyomást tesz ránk, hogy várjuk az újabb találkozást, még akkor is, ha erre minimális az esély, és közben végiggondoljuk a vele való lehetséges, de a legképtelenebb találkozási pontokat is.
Ha viszont valaki íróember, akkor ezekből az arcokból akár egy regényt is írhat. Ahogyan ezt Ámosz Oz teszi a Rímek életre, halálra című könyvében, amelyben egy unalmasnak, közhelyesnek ígérkező író-olvasó találkozó, illetve az odavezető út résztvevőiből, fő- és mellékszereplőiből, egymáshoz való viszonyukból kerekít ki történeteket, amelyekbe a maga módján ő is belekerül, egészen egy futó szerelmi viszonyig. Ahogyan haladunk előre a rövid, alig 120 oldalas könyvben, amelyet éppen a sok mellékszál finomsága miatt nem lehet és nem is szabad gyorsan olvasni, úgy veszítjük el mi magunk is a „fonalat”, és már nem tudjuk, hogy mikor halad előre az igazi cselekmény és mikor válunk az író belső világának áldozataivá. És egy idő után ennek már nincs is jelentősége, mert a figurák, bármilyen közegből is származnak, életre keltek.
Ámosz Oz könyve a meg nem történt valóságok és megvalósult fantáziák szigorúan szerkesztett mozaikja. Hogy még jobban bevigyen minket az erdőbe, a dolgok letisztázása látszatával, a kötet végén még egy „stáblistát” is kapunk, egy-egy mondatban összegezve az egyes szereplők életrajzát. A határok végleg elmosódnak.
Bizonyára sokan vagyunk, akik egyszer elképzeltünk bizonyos történeteket, és annyira mélyen magunkba ágyaztuk, hogy már régen valóságnak hisszük és nem szeretnénk, ha bárki szembesítene minket azzal, hogy az egészet csak kitaláltuk.
Éppen ezért jó íróembernek lenni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.