GNL911

Négy nőnek adok randevút egy rejtélyes ünnepre hivatkozva ugyanabban az időpontban, de különböző helyszíneken. Természetesen én egyiknél sem vagyok ott, mégis lebukom, mert az ünnepet nem tudják beazonosítani.

Megjelenik egy könyvem, amelyről nem is tudtam, hogy megírtam, de minden szava igaz, és a szerkesztésben számos olyan hölgy részt vett, akihez valaha némi közöm volt.

Betévedek egy társkereső műsorba, és hiába szabadkozom, hogy eszem ágában sincsen társat keresni, hiszen csodás kapcsolatban élek, ragaszkodom hozzá, hogy élő adásban hívjak fel valakit, aki nagyon fontos volt az életemben. Én egykori kamaszkori finn barátnőmet hívom fel, akivel utoljára 32 éves korunkban találkoztunk, nemrég töltötte be 60. életévét, és súlyos beteg. Bár alig értjük egymás szavát a telefonban, kiderül, hogy ő is ott van a teremben és éppen azért utazott ide, hogy még egyszer találkozhassunk.

Egy színházba keveredek, ahol éppen egy olyan előadás zajlik, ahol a színpadon mindenki kertészkedik, köztük néhai hírességek, a Tamburástól Sárköziig, és találomra felhívnak a színpadra a nézők közül, hogy nevezzék még az éppen elültetendő növényeket. Mivel én vagyok az egyetlen, aki nemcsak a növények nevét tudom, hanem a színészekét is, megengedik, hogy az előadás után is ott maradjak. Annyira belefeledkezem az élménybe, hogy még másnap is a színpadon téblábolok, amikor megérkezik az igazgató és kérdőre von, hogy mit keresek ott. Azt mondom neki, hogy én vagyok az új stand-up komédiás. Rendben, feleli, akkor visszajövök tíz perc múlva, és előadja nekem a ma esti számát. Persze fogalmam sincs, hogy miről fogok hadoválni, de mire visszajön, folyékonyak belekezdek egy monológba, amely a lustaság és a hazugságok összefüggéseiről szól.

Valami születésnapi zsúrra hívnak, de olyan sokáig készülődnek, hogy inkább benézek egy közeli kocsmába. Ott nagy az izgalom, állítólag maga a miniszterelnök jön látogatóba, és a pulton állva fog beszédet mondani. Megkérdezik tőlem, hogy mi járatban vagyok, mire elmondom, hogy születésnapi bulira várok. Kiderül, hogy az összes jelenlévőnek aznap van a születésnapja és erre valamennyien cefetül inni kezdünk. Megérkezik a miniszterelnöknek mondott, sosem látott fiatalember, és mivel hamar felméri, hogy senki nem kíváncsi a beszédére, inkább csatlakozik az ivászathoz.

Iskolai előadásra készülök, ahol az egyén és a társadalom viszonya a téma. Bár látszólag könnyű odajutni, legalább négyszer-ötször át kell szállnom különböző buszokra és villamosokra, hogy odaérjek, és közben többször el is akarnak téríteni, köztük egy öregasszony, aki nem létező madarakat etet, és két férfi, akik homokba ágyazott fekete-fehér figurákkal játszanak egy számomra ismeretlen játékot. Végül megérkezem a zsúfolásig telt terembe, először megrohannak autogramért, de amikor elkezdem előadásomat, mindenki csak mereven ül és bámul maga elé. Ekkor behajt a terembe egy régi kollégám egy emelős targoncával, látja elkeseredésemet, majd elindul járgányával a padsorok között, és találomra kiemel egy-egy embert, felviszi őt a magasba és addig nem teszi le, amíg el nem árulja, hogy mi baja a világgal. Ekkor már mindenkiből kitör, ami a szívét nyomja és a termet megtölti a forradalmi hangulat – egészen kicsengetésig.

Súlyosan beteg nőrokonomhoz hívok sürgősen orvost. Megérkezik egy fiatalember, akiről rögtön kiderül, hogy dühödt antiszemita, és a gyors kezelés helyett családfánkat kezdi el firtatni és a nő kezei között hal meg.

Több ezer métert mászok meg egy hegyes vidéken, hogy részt vehessek egy híres guru előadásán. Amikor felérek, közlik velem, hogy a meditáció helyett egy magyar és egy matematikai órán kell részt vennem egyedüli hallgatóként és már nincs idő arra sem, hogy legalább egy könyvet vagy jegyzetfüzetet szerezzek be magamnak. Úgy ébredek, mintha összevertek volna.